Az első rész végén ígértem, hogy a sorozat következő fejezetében igyekszem Európára koncentrálni, és az “öreg kontinens” kávés történeteiből megidézni pár izgalmasabbat.
Az arab világban az üzletkötések helyszínéül előszeretettel választották a kávéházakat. Azok az európai utazók, kalandorok, akik a 17. század előtt a Közel-Keleten jártak, már találkozhattak a kávéfogyasztás kultúrájával. Ők lehettek az első európaiak, akik kávét fogyasztottak.
Amikor ezek az utazók visszatértek Európába, elmesélték történeteiket és tapasztalataikat a különös italról. Talán mintát is hoztak magukkal, de ennek írásos bizonyítékai nincsenek. A történelemkönyvek szerint ugyanis a velencei kereskedők hozták először Európába nagyobb mennyiségben 1615-ben. Velencébe érkezett az első -jegyzett- nagyobb zöld kávébab szállítmány és az első európai kávéház nyitását is nevük mellett tudhatják. (Caffè Florian, 1683.)
Bár a kávé a 17. század első felében nagyon ismert volt Velence környékén, a kereskedelme gyerekcipőben járt, nem lehetett minden utcasarkon hozzájutni. A britek inkább teafogyasztásukról híresek, mégis ők voltak, akik jelentősebb üzletet láttak a kávéban. Az első brit kávéházat Oxfordban, 1650-ben nyitotta egy török származású, Jacob nevű úr. Londonban először 1652-ben nyílt kávéház, de rövid időn belül ezt több száz (!) követte.
Eddig uncsi, nézzünk egy vagányabb sztorit is:
Bécsben 1683-ban jelent meg a kávé, közvetlenül azután, hogy a törökök ostrom alá vették a várost. Nos megfordult itt egy érdekes lengyel katonatiszt, Franz Georg Kolschitzky. Ő korábban Törökországban élt, valószínűleg a -törökökön kívül – az egyetlen ember volt akkor és ott a hadszíntéren, aki tudta, hogyan kell használni a kávét és egyáltalán mi az. Nos, ez a rátermett fiatalember lenyúlta a menekülő török hadsereg kávétartalékait, és ezekre a készletekre alapozva a háború után megnyitotta Bécs első kávéházát. Hatalmas sikert aratott. Sőt a bécsi kávé kifejezés is a nevéhez fűződik, ugyanis ő adott tejet és édesítőket először a kávéhoz, majd azt süteménnyel szolgálta fel.
A kávézók népszerűsége robbanásszerűen nőtt. Olyannyira, hogy a 17. és a 18. században Londonban több kávézó volt, mint ma. Pedig annak idején nem voltak olyan kulturáltak a körülmények, egészen máshogy festett a korabeli kávézó. Egy igazi kávéház zsúfolt volt, büdös, zajos, harcias, füstös, ünnepelt, és dugig volt elítéltekkel.
Ha egy kávéházat kerestünk annak idején, mehettünk volna az orrunk után, ugyanis a friss pörkölt kávé illatát minden utcában lehetett érezni. Vagy a jellegzetes török kávés kancsó emblémát is kereshettük a falakon. Ma már máshogy megy …
(Kiegészítés: ebben az időben kezdett elterjedni a borravaló adása. Akik jobb szolgáltatást, vagy ülőhelyet szerettek volna kapni, egy kis pénzért igyekeztek ezeket a kiváltságokat biztosítani maguknak.)
A kávéházak befolyásos helyekké váltak, széles körben jártak oda művészek, értelmiségiek, kereskedők, bankárok, és fórumot kínált a különféle politikai tevékenységeknek. Angliában “penny egyetem”-ként emlegették. Azt mondták, hogy egy kávéházban egy ember több hasznos tudást szívhat magába, mint könyvekből (és egy penny-be került egy kávé).
Párizsban állítólag az egyik kávéházban egy külön szobát tartottak fenn párbajok számára, illetve egy kávéházban volt az első mozgókép vetítésének premierje is.
Azért szép számmal akadtak ellenzők is, nem tett mindenkit boldoggá a kávé terjedése Európában. Az egyház például nem volt oda a gyönyörtől, a papok károsnak ítélték a kávéházakat, és a török vonatkozását is ellenszenvesnek tartották, ezért kérték is VIII. Kelemen Pápát, hogy tiltsa be az ital fogyasztását. Ő viszont -nagyon bölcsen- először meg szerette volna kóstolni. A jeles esemény meg is történt, a pápa fogyasztott „az ördög italából”. A kávé azonban annyira ízlett neki, hogy azonnal áldását adta rá, és besorolta a keresztény italok közé, szavait idézve: „A kávét meg kellene keresztelni, mert igazi keresztény ital.”
1674-ben Angliában a nők nyújtottak be petíciót a kávé fogyasztás ellen. Arra panaszkodtak, hogy férjeik soha nem tartózkodnak otthon, mert folyton kávéházakban múlatják az időt.
II. Károly király is megpróbálta elnyomni a kávéházakat arra hivatkozva, hogy melegágya a forradalomnak. Csúfos kudarcot vallott. Kiáltványát 11 nap múlva visszavonták, olyan szintű közfelháborodást okozott.
Poroszországban Nagy Frigyes szándékai is hasonlóak voltak. Ő konkrétan a zöld kávé importját tiltotta meg 1775-ben. Alattvalóit arra biztatta, fogyasszanak inkább sört. A dolog odáig fajult, hogy hivatásos “kávé kiszagolókat” bérelt fel, akik az utcákat járva próbálták kiszagolni, hogy hol pörkölnek zugkávét. Itt is közfelháborodás, majd a kiáltvány visszavonása lett a következmény.
Befejezésként következzen az utolsó mai kis szösszenet: 1732-ben Németországban arra hivatkozva, hogy nőknél sterilitást okoz, próbálták betiltani a kávét. A történet végkifejletének felkutatását már az olvasóra bízom, de nagyon jó eséllyel kitalálnám.
A cikksorozat következő részében a presszógépek fejlődése körüli legendák és történelmi tények közül göngyölítek fel párat, hisz ez mégiscsak az olaszpresszo című blog. Már most látszik, hogy kalandokban, sztorikban bővelkedőnek ígérkezik az az írás is. Addig is jó presszózást kívánok!
