Hogy mit hoznak a véletlenek! (Ha egyáltalán vannak ilyenek.) A sztori valahol ott kezdődik, hogy pár napja, Petrovits Gábor (Profimat Magyarország Kft.) meghívásának eleget téve Olaszországba utaztam, hogy (mint érdekességet) megtekintsem Gian Luca Venturelli pörkölő üzemét. Sok jót írtam már a termékeikből készült kávékról. Ki mondana ellent egy ilyen meghívásnak?
Egy iciripicirit arra jobb idő van. Magyarországon ezen a napon 4-5 fok volt.
Elvan a fotós, ha játszik …
Természetesen, ha Olaszországban jár az ember, kipróbál ezt-azt. Én nyilván igyekeztem minél több kávét fogyasztani, és a pizza sem maradhatott el. Érdemes megjegyezni, hogy Olaszországban egy átlagos benzinkúton is irigylésre méltóan rendben lévő presszót kaptam. Illy rendszer volt üzemben, nagy, zárt darálóval. Halandó ember ott nem állíthat el semmit. Két nagy gép egymás mellett, tehát egyszerre 4 fej állt készen a csapolásra. Ebből az egyiken egy adapter, amire kapszulát fogadó kart lehet feltenni (koffeinmenteshez, gondolom). A hölgy, aki a kávét készítette, mint a villám. Kb. 5 másodperc alatt őrölt, tamperelt, felpattintotta a kart és nyomta a gombot. Elképesztő határozottsággal és gyakorlattal mindezt.
Maga az üzem a Garda tó mellett található egy ipari területen.
Az iparterület persze olyan, mint a többi, semmi extra, de a környezet, az döbbenetes. A Garda tó, Sirmione, villák, pálmafák… (Érdekesség: új építésű villák mezőgazdasági területeken, mindentől távol, hatalmas fákkal az udvarukban. Nem csemetéket ültetnek és várnak 20 évet, hogy koronát növesszen, hanem odahoznak egy száz éves olajfát is, ha igény (és “lőszer”) van rá.)
Megérkeztünk tehát az üzemhez, ahol készségesen fogadtak, csak a kamerámra vetettek gyilkos pillantást. Egy Tarantino filmben szamurájkarddal levágták volna azt a felem, amelyiken a kamera lógott, de a való életben a Lucaffe-nál csak illedelmesen elkérték. Legnagyobb bánatomra tilos volt fényképezni, az utolsó pillanatig még az is kétséges volt, hogy beléphetek-e, vagy kell-e szkafandert húznom. Szerencsére testüreg-motozást nem hajtottak végre, így egy kis fényképező a zsebemben maradt. 🙂 Grátisz kaptunk egy csinos hostess lányt is, aki kedvesen mosolyogva kísért végig mindenhol.
A pörkölő hatalmas. Érdekes volt látni, hová öntik a kávét, milyen folyamatokon megy keresztül, milyen csöveken, honnan hová kerül az üzemen belül, hogy nyomják a nitrogént a kávéra a POD-ok gyártása során (oxidációs folyamatok megakadályozására,) és még sorolhatnám. Egy dolog jól látszik: folyamatosan törik a fejüket azon, mit, melyik szakaszt, hogyan tudnák még jobban csinálni. Nem elégszenek meg az átlagossal, mindig jobbat és jobbat szeretnének.
Szóval fotózni a pörkölőt tilos volt, ezt tiszteletben is tartottam, az alábbi pár képet is csak azért merem ide feltenni, mert ipari titkok nem láthatóak rajta, mégis érdekesek. A minőség nem lesz a megszokott, de ez nem a “rendes” gépem…
Manuális minőség ellenőrzés. Hiába a sok gép, labor és csúcstechnika, van, ami és aki nem pótolható.
A Luca POD-ok csomagolásai, hengerekben.
És akkor figyelem! A frissen pörkölt és csomagolt POD-ból kaphattunk egy kávét. Nem volt panasz, úgy szoktam fogalmazni: elég jó.
Mikor a vásárló kilép a Lucaffe-tól, mit lát az út túloldalán? A LaPiccola gyárat. Bingó. Persze ez nem véletlen, közös a tulajdonosuk. Nagy gyártósor, tényleg kézzel szerelik a gépeket, nem robotok cikáznak le föl. Bekopogtunk alkatrészekért, beengedtek, klassz volt. “Szerencsémre” fotózni is engedtek.
Egy “nagyobb ” POD-os gép szétszedve, ritkán látni ilyet. tessék megszámolni a fejek számát.
Szerettem, hogy mindenki mosolyog.
Ilyen kis kocsikon várják a következő munkafázist a gépek.
Összeszerelt gépek várnak a tesztelésre.
Gyárlátogatást követően elfoglaltuk a szállásunkat, majd körülnéztünk a Garda parton, Sirmione-ban. Mesés hely, még így télen is. Szűk kis utcák, kávézók, cukrászdák és drága üzletek mindenfelé.
Mondhatnám, hogy tipikus kisváros, ami kifejezetten a tehetős turisták fogadására lett optimalizálva. És tényleg az… de kit érdekel, gyönyörű! Már sötétedett, mikor érkeztünk, így egy kicsit kapkodóssá vált a fotózás, de pár naplementés képet mutatok:
A kaland itt lassan véget is ér. Vagyis csak érne, mert hazafelé beugrottunk egy Rancilio Silvia-ért az espressocoffeeshop.com üzletébe (ami inkább csak egy iroda és egy hatalmas raktár). Amíg várakoztunk, kértünk egy kávét. Az üzletvezető személyesen készítette el, egy Rocket-en. Ez a kávé annyira döbbenetes volt, hogy beszélgetni kezdtünk róla. Kiváló gép a Rocket, de nem attól volt extra a presszó, ez nyilvánvaló, én sem dolgozom vacak gépekkel itthon, és Gábor sem a Profimat-nál (lásd pl. a SAB gépet a korábbi írásaimban). Mindketten fogyasztottunk már pár ristretto-t az évek során, amik között volt kiemelkedően jó is. Mégis ebben volt valami olyan plusz, amit nehéz megmagyarázni. Kiderült pl., hogy Veronában pörkölik egy kis, manufakturális üzemben, hagyományos módszerekkel, nyílt lángon. Elhangzott pár jó sztori, amiket szeretnék megosztani, de nem ebben az írásban. A kávéból hoztunk haza mintát, és egy részletes bejegyzésben szeretném majd bemutatni. “Folyt. köv.” tehát, hamarosan jelentkezem…
