Kávészünet – a Ráti Oszkár sztori

Ennek a bejegyzésnek most a világon semmi köze nem lesz a kávékultúrához. A kávézást is éppen csak érinti. Csupán egy aranyos és szórakoztató kis írás, ami nagyon szerethető. Mai kávészünetben ideális olvasmány lesz 🙂

Kávészünet

“A nevem Ráti Oszkár, 1960-as születésű azaz 54 éves vagyok. Ez nem mond sokat, igaz? Ha elakarnak képzelni, akkor én inkább úgy írnám le magamat, mint egy 197 cm magas, 98 kilós, kigyúrt testalkatú, tetovált fickót, hosszú bozontos hajjal.

Na igen, legszívesebben így írnám le magam – csak nem így nézek ki. Mármint a súlyom az megüti a mércét, ám közel sem vagyok olyan kigyúrt, és sajnos, olyan magas sem. De legalább a tetoválásom igazi. “Bankós fickó” – ezt akartam magamra varratni, csak ez sem úgy sikerült, ahogy terveztem. Azt elfelejtettem számításba venni, hogy a mester egyik fülére teljesen süket, a másikra pedig félig. Így lettem “Kankós fickó”. Mondjuk, ezzel lehet, hogy jobban jártam, mert addigra már a börtönben csücsültem. Ennek is érdekes története van. Nyugalom, nem kell megijedni. Semmi olyat nem követtem el, amit ne bántam volna meg. Illetve, bocsánat… Most hazudtam, mert nem bántam meg. No, de elmondom, miért nem, és hogy mégis mi volt az én nagy vétkem.

„Mea culpa, testvérek, mea culpa!”

2008-ban még az ország egyik legnépszerűbb újságjának, a Hős Celebek Lapjának a kiadójában dolgoztam. Nem volt rossz meló, borzasztó hangulat, siralmas fizetéssel – szóval, csak az tipikus munkahely. A főnököm viszont, komolyan hiszem, hogy maga volt az ördög. Amúgy egy nyugdíj előtt álló, nálam 20 kilóval termetesebb fickónak nézett ki, de ez ne tévessze meg önöket, mert vöröses kopasz fejénél, már csak a halántékán díszelgő kitüremkedések voltak szörnyűbbek. Meg talán a lehelete, ami olyan volt akár a pöcegödör bűze. Szóval, ha ő tényleg nem az ördög volt, akkor én egy 18 éves tini szőke topmodell vagyok, piros bikiniben, és a nevem Jolán. Ha már itt járunk, becézzenek nyugodtan csak Jolinak.

De a viccet félretéve, mint tudják nem vagyok már 18, és legfőképp nem topmodell, de még hegymászó sem. Bár szerintem a főnököm mindig is ezt hitte rólam, mert naponta megmászatott velem 8 emelet lépcsőt, csak azért, hogy „minőségi” fekete kávét ihasson. Ugyanis elmondása szerint a földszinti kávéautomata készíti a világ legfinomabb fekete kávéját. Amit el is hittem volna, hogy ha nem kezdett volna gyanússá válni egy-két apróság. Először is az, hogy az utóbbi időben már 12 kávét ivott… DÉLELőTT! A másik pedig hogy egyszer – ahogy ismét a kávéért kellett szaladnom – észrevettem, hogy a főnök szobája előtti páfrány lábakat növesztett és… …gyorsabban szaladt, mint én.
Mellesleg, ahogy szaladt, kávészemek potyogtak le róla, és nekem innentől kezdve betelt a pohár.
Elkezdtem követni a főnökömet, és egy érdekes ténymegállapításra lettem figyelmes. A főnök odaadó önfeláldozásból és mások iránti együttérzésből, minden nap másfél órával hamarabb fejezte be munkaidejét, aminek köszönhetően végre megértettem, hogy miért kell nekem minden nap túlóráznom, és hogy honnan termett nekem – isteni csodák útján – ez a sok papírmunka.
„Senkiházi!” – dörmögtem halkan, mikor erre rájöttem, a düh szinte széjjelfeszítette minden idegemet.
Képes lettem volna akár felrobbanni is, de helyette bosszút fogadtam.

S egyszer, amikor végre adatott rá alkalom, és ismét csak lelépett másfélórával hamarabb, betörtem az irodájába. Nem tudom, mit kerestem ott… illetve igen, mégis tudtam. Valami megterhelőt, valami szégyellni valót, valamit… amit az irodájában rejtegetett.

Nem sokkal később, meg is találtam. Nem volt nehéz. Az irodai asztalán lévő, feleségéről készített képnek a hátoldalán volt – a képkeret belsejében – egy számára szerintem sokkal fontosabb kép!
Először azt hittem – mikor megtaláltam-, hogy kidobom a taccsot, végül inkább csak könnyesre röhögtem magam, olyannyira, hogy azt hittem, megfulladok. „Hát ez hülye, basszus. Ilyen nincs, ez egy főnyeremény!” – gondoltam magamban, és igen, tényleg az volt, egy főnyeremény!

A kövekező nap megint csak ültem ott, a helyemen, amikor hallottam azokat a vaskos lépteket. Szinte már magam előtt láttam – ahogy a képen -, és már-már készültem, hogy ismét harcba szállhatok a földszinti “legfinomabb” feketekávét készítő automatával, amikor belépett az ajtómon, és azt mondta, hogy ma neki délután el kell utaznia fontos megbeszélés okán, s emiatt a holnapi újság kinyomását nekem kell felügyelnem, a végeredményt pedig legkésőbb hajnalban ellenőriznem. – Mindezt mosolyogva mondta. Miután befejezte mondókáját, meg sem várva válaszomat, hátat fordított. De amivel azt gondolta hogy az én kedvemet letörheti, igazából csak olaj volt a tűzre. Elégedetten hátradőltem székemben, és úgy éreztem, a mosoly túlnő az arcomon. Az öröm úgy töltött el, mint kávéautomata a kávés poharat. Igen, mert tudtam, végre én győztem.

Másnap reggel… egy gyönyörű szép reggelen, amikor végre felkeltem, kezembe vettem az aznapi újságot, és a Hős Celebek címlapján mit találtam? – Nem fogják elhinni. Ott volt ő, a főnököm. Ott virított… rózsaszín melltartóban, csipkés harisnyában, rövid szoknyában, kirúzsozott ajkakkal. S a főcím ez volt, nagy piros, kiemelt betűkkel: „A CELEB SAJTÓ UTCALÁNYA!”

 Na ezért rúgtak ki a munkahelyemről, de a börtönbe azért kerültem, mert az ex főnököm egyik este meglátogatott – eléggé illuminált állapotában -, és be akarta verni a képemet, én meg – hogy legyen már egy kis irónia is a történetben – lelöktem a házam előtti betonlépcsőn. Véletlenül. Nem halt meg, de elég csúnyán megsérült, én pedig kaptam 2 év szabadságvesztést szándékos emberölési kísérlet gyanújával. De a lényeg az, hogy akkor is megérte, mert nem viszek neki többé kávét, egy csepp nem sok, annyit se.

 transzvesztita

Kávészünet, és Vége!”
Pósán Ferenc

 Forrás: http://piszkozat.hu/index.php?p=post&id=11497
További ajánlott írások
prev next

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

© Makk Károly, 2017 Frontier Theme